Egy őszinte beszélgetés 1956-ról

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi újat lehet még az 1956-os forradalomról megtudni egy beszélgetés során? Hiszen kismillió könyv jelent meg a témában az elmúlt 25-30 évben, volt alkalma a történészeknek és a társadalomnak is alaposan feldolgozni ezeket a különleges és hősies napokat. A Humán Kabinet azonban mégis vállalkozott a feladatra. Két olyan történészt hívtunk meg – Szakály Sándort és Ungváry Krisztiánt – akik első látásra teljesen más oldalon állnak, teljesen mást képviselnek, ám a beszélgetés során mégis kiderült, hogy számos közös pont van közöttük a forradalmi események megítélésében.
Például rögtön a forradalom céljában, amelyről a látszat ellenére pontos képet nem tudunk alkotni. Igen, egy emberibb politikai berendezkedés, a „népnyúzás” befejezése, a nemzeti függetlenség volt a cél. És igen a „ruszkik haza”, ahogy Szakály Sándor fogalmazott. Ám innentől kezdve nagyon is elágazott a forradalmárok világképe, ami egyáltalán nem meglepő. A történészek egyetértettek abban, hogy a forradalom győzelme esetén egy erőteljes pártpolitikai küzdelem vehette volna kezdetét, Nagy Imre pedig egy 10-12 százalék körüli támogatottsággal rendelkező, szociáldemokrata beütésű kommunista párt élén mérethette volna meg magát.

De ha már Nagy Imréről beszélünk, aki az emlékév kapcsán az egyik legélesebb vitapont is lehetett – volna – a két fél között, a hős miniszterelnök megítélésében mégsem volt különösebb ellentét. Nagy Imre kommunista volt, de az adott helyzetben, a forradalom alatt és után tapasztalt helytállása, amellyel a kötél általi halált is vállalta, megkérdőjelezhetetlenné teszi erkölcsi hitelességét. A vita tehát nem is az ő személyében van, inkább abban, hogy milyen súllyal kellene szerepelnie a történelmi emlékezetben. Szakály szerint ugyanis legalább olyan, ha nem nagyobb tisztelet járna ki a „pesti srácoknak”, vagy a névtelen, szenvedő vagy harcoló hősöknek, mint az élete legnagyobb részében fegyelmezett kommunista pártkatona Nagy Imrének. Ungváry ezzel szemben nem érzékelte, hogy a forradalom többi szereplője alul lett volna értékelve a mártír miniszterelnökhöz képest az elmúlt 30 évben. De azt elismerte, hogy a szocialista pártban volt olyan törekvés, hogy a forradalom azon olvasatával legitimálja magát, miszerint „az egyik és a másik oldalon is Mi voltunk”, ezzel próbálva megteremteni a folytonosságot a reform-kommunista hagyománnyal, és feloldani az ellenétet ’56 és a szocialista párt ambivalens viszonyában.  A kísérlet – mint tudjuk – nem érte el célját.
 


Ungváry azonban arra is rámutatott, hogy azzal együtt, hogy minden tiszteletünk a pesti srácoké, a velük való közös ünneplés nem tudott mindig zökkenőmentes lenni. Elsősorban azért nem, mert - részben a forradalomban betöltött szerepük miatt – ezek az emberek az elmúlt évtizedekben a társadalom peremén voltak - sok sértődöttség, kompromisszum-képtelenség halmozódott fel bennük, a köztük lévő ellentétekről nem is beszélve.

A két vendég hosszan elemezte a forradalmat megelőző évek történetét is, keresve a választ az előzményekre, és arra a kérdésre, hogy valójában mennyire tekinthető „baloldalinak” a korabeli magyar társadalom, vagy a korabeli földalatti ellenzék? A kérdés csak első látásra meglepő, ugyanis azok a politikai erők (a kisgazdák, a polgári pártok), akik a Rákosi-rendszer „jobboldali” ellenzékének tekinthetőek, a Horthy-korszak (vagy Ungváry olvasatában Horthy-rendszer) „baloldali” ellenzékét alkották. Ebben a kérdésben a két vendég véleménye eltérő volt. Szakály Sándor annyit jegyzett meg, hogy vidéken ennek nem sok nyoma volt tapasztalható, amire Ungváry azzal felelt, hogy a Horthy-korszak restaurálása iránti igénynek nem voltak felfedezhető jelei, ráadásul az emberek zöme államosítás-párti volt, pontosabban maradt, dacára az ezzel kapcsolatos rossz tapasztalatoknak.

Ebből is látszik, hogy mennyire nem fekete-fehér a korabeli politikai paletta sem, ám egy dolog egyértelmű volt. A mindennapi normális életkörülmények olyan mértékű ellehetetlenítése, amely a Rákosi-rendszert jellemezte, tarthatatlan volt, és ez az elemi elégedetlenség szülte a forradalmat. Ahogy Márai Sándor is írta, „mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Ez a felkiáltás a szó legszorosabb értelmében testesedett meg azokban a napokban.

A beszélgetés során szó esett a forradalom nemzetközi vetületeiről, amellyel kapcsolatban a két történész egyetértett abban, hogy a Nyugat nem ekkor, hanem jóval korábban – Jaltában, Párizsban – hagyott cserben minket. Az adott geopolitikai helyzetben nem volt reális alternatíva a beavatkozás. Ám azt a vádat, miszerint a CIA által működtetett Szabad Európa Rádió szándékosan a nyugati segítség ígéretével hitegette volna a forradalmárokat, Szakály Sándor egy, a rádióban akkor dolgozó bemondó számára elmesélt történetével cáfolja meg.

Az emigrációval kapcsolatban talán nem közismert az a tény, amelyre Ungváry Krisztián mutatott rá, ti. hogy a 200 ezer kivándorlóból körülbelül 100 ezer öt éven belül visszatért Magyarországra. A történelem fintora, hogy viszont a kommunista gazdasági kémkedés ügynökei a Nyugaton új életet kezdő emigráns magyarokat– naivitásukkal vagy becsvágyukkal visszaélve – olykor sikeresen tudták felhasználni céljaik érdekében.

A forradalom üzenete azonban egyértelmű; egy nép megmutatta, hogy a bajban képes összefogni, felülemelkedni ellentétein az elnyomó hatalommal szemben, és az ebben a „kegyelmi állapotban” tanúsított hősiesség és önfeláldozás ma is példa lehet mindannyiunk számára.

Mohay Gergely
 

2016.12.14.

Kapcsolat